Régebben, mikor még nem volt ennyi gyerekem, és időnként még rengeteg szabadidőmben tévét is néztem, láttam egy karácsonyi lusta délutánon Nigella Lawson főzősműsorát, tuti ismeritek, ő az.

Az alkalomhoz illően bonyolult karácsonyi menüt készített, és hosszasan magyarázott egy különleges köretről: kelbimbó pirított szalonnával és sonkával. Csodás, guszta, inycsiklandó, egy probléma van vele: a ménkű sok kelbimbót egyenként kicsit meghámozni, végét lecsípni, az melós. Nigella, a maga érzéki módján, ujjait nyalogatva arról magyarázott, hogy régebben gyűlölte a kelbimbóhámozást, csakúgy, mint a cseresznyemagozást, a babválogatást vagy az alma megpucolását egyenként a kompóthoz. Mostanában viszont úgy fogja fel, mint egyfajta meditációt, ráhangolódik az ételre, belemerül a folyamatba, egyik kelbimbó a másik után, lassan, egyenletesen, hosszan... az ételhez mondott imaként, jóleső, lassú, szemlélődő áldozatként, amin nem bosszankodni kell, hanem megadni az idejét, ráhangolódni a monotinitására, és annak minden cseppjét, egyenként, lassan szopogatva kiélvezni.

Na, otthon edzeni szerintem pont ilyen. Ez az, ami unalmas, kihívás nélküli nyűgből várva-várt megnyugvási ponttá változott nekem, amit minden este fél 11-kor illesztek bele az életembe.

Nézzük meg távolabbról a kérdést.

Először is: otthon edzeni NEM JÓ!

Ha csak praktikusan nézzük: hol férsz el egyáltalán, hol van szabad minimum 3-4 négyzetméter, hogy ne verj le semmit legyen tér, kinyújthasd a karod, ahova akarod...

mikor van az a szabad minimum fél-, de inkább egy óra, amikor nincs ott senki, hogy kérdezzen valamit, akarjon valamit enni vagy inni, vagy csak egyáltalán mikor nem szól senki és nem is néz, a figyelő tekintet puszta létével és elképzelt gondolataival zavarva a koncentrációt...

aztán, be kell szerezni dolgokat hozzá, matrac, labdák-szalagok, esetleg súlyok...

És ez még csak a praktikum, de a lényeg: tudni kell, hogy mit csinálj, ami hasznos, ami biztonságos, ami elég kihívás. De azért nem túlzás. És akkor motiváltan odaállni. Fegyelmezetten végigcsinálni.Koncentráltan, testtudattal, alaposan.

Másodszor is, otthon edzeni JÓ!

Szuper kényelmes, hogy akár este tizenegykor is el lehet kezdeni, anélkül hogy télikabátban kéne fagyoskodni a villamosmegállóban a nehezen előkapart melegebbik sapkádban, hogy eljuss egy terembe.

Vagy hogy alkalmazkodj a legalkalmatlanabb időpontban kezdődő órákhoz, bébiszittert leszervezve, hogy aztán hirtelen programváltozás miatt maradhass mégis otthon, phh, annyi a napi mozgásnak..

Aztán, elképesztően változatos: tág a youtube horizontja, végtelenek a lehetőségek, egyik nap valami jógás lassú, egy csaj csinálja Indiában a hátsó udvarban, másik nap legyen a szuper-hardcore Insanity, az őrült tempóval és az üvöltöző feka csávóval. Mindezzel együtt jár, a szabadság örök nehézségeként, a választás felelőssége: melyiket a sokból, ami pont most jó lesz, és nem árt/ valamilyen irányba visz. És sokakat ismerek, akik a bőség zavarában toporognak a monitor előtt, melyik legyen, melyik is legyen....

Namost, ez mind igaz, jó is, rossz is. Mindezzel együtt én hosszú évekig utáltam othon gyakorolni. Pedig kellett volna. Amikor tanultam, a Budapest Kortárstánc Főiskolán, régi nevén BuTiban, lett volna mit csinálni otthon, házi feladat jelleggel: molyolás egy-egy problémán, erősítés, kombinációk gyakorlása, 100 nap tai chi...Sose ment jól. Untam, hogy nincs ott senki, aki néz, ettől elvesztettem a motivációt, kicsi volt a hely, állandóan izomlázam volt,amúgy is este 10 volt, satöbbi satöbbi... Aztán, most mikor a sulin és az aktív táncosi pályán túl vagyok, valahogy mégis megtanultam ezt. Muszájból, ami úgy nagy úr, illetve, ha a másik opció az egyáltalán semmit sem csinálok,mert nincs rá idő hogy elmenjek itthonról azt annyira nem bírom, felrobbanok a mozgáshiánytól, hogy valahogy egy négyzetméteren és éjfélkor is belekezdek... szóval, Nigella és a kelbimbó, meg a muszáj hatására lassan rájöttem, hogy kell ezt.

Az otthonedzés igazi kihívása a megfelelő koncentrált lelkiállapot és figyelem megtalálása, ha ez megvan ignorálom/ megteremtem a körülményeket... Mióta ez megvan ( és pár alkalom és pár muszáj után megvan), azóta eljött a hátrányból előnyt kovácsolás korszaka.

Mert otthon edzeni macerás, de olyan csodálatosan intenzív és fókuszált lelkiállapot érhető el vele, mint sehol máshol.

Olyan mint a test naponta tisztára fésülése. Vagy mint egy mindeneste habfürdőzés. A teremben feldob az új helyszín és a közösségi élmény, otthon edzeni viszont napi ima, figyelemösszpontosítási csúcs, jelenre koncentrálás, kiszakadás és elmélyülés.

Csak azon múlik, hogy ( az akaraterő vagy a muszáj hatására) rászánsz-e pár alkalmat, hogy megtaláld azt a zavartalan időpontot, és azt a nyugodt helyet a lakásban, ahol párszor neki lehet futni. Lehet, hogy már először is jól megy, mert visz a lendület, és másodszorra már ebből lehet erőt meríteni. De az is lehet, hogy először akadozik, nem jó, mert állati nehéz megtalálni az a koncentrált lekliállapotot, mikor senki nem szól rád, hogy figyelj, senki nem dicsér, senki nem néz elismerően, és mégis sikerül fenntartani a koncentrációt.

Úgyhogy kezzd el. Imádkozz. Meditálj. Menj végig a rózsafüzéren. Vagyis, eddz otthon, és hozd ki magadból a buddhista szerzetesbe oltott forró vérű bokszolót, a metálozott testű atlétát, az imádkozó sportembert.

Hajrá.

(és most indul ehhez a Mamma Hardcore)